Egy földrész kultúráját az emberek mindennapjain keresztül ismerhetjük meg, megértéséhez viszont a művészet nyújt segítséget. És ha a kettőt összevetjük? Része a művészet az emberek mindennapjainak? Hát, nálunk nem nagyon. Persze, mi a magyar ugaron el voltunk nyomva, itten még a kapitalizmus is vadon nő - sóhajtanánk, de bezzeg a drága Európa! Egy illetékes művész szerint azonban kár nyugatra kacsingatni. Nem csak a magyarok prosztók.

Horgas Ádámnak azonban esze ágában sincs bekuckózni kedvenc szobasarkába, hogy Európa totyhadásán fájlalogjon. Harcol, fegyvere a színház, regimentje az Atlantis társulat, amely idén ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját.

Alternatív, kísérletező mozgásszínházat és látványszínházat csináltok, valamint fontos számotokra a hagyományos prózai színház értékeinek megőrzése. Ti mindent tudtok?

Az első darabunk bemutatását két éves intenzív képzés előzte meg. Én akkor a Pinceszínházban játszottam, és a színházban működő iskolában is tanítottam. Aztán kiderült, hogy egyrészt nem akarok tovább ott maradni, mellékesen az a társulat be is fulladt. Elérkezettnek láttam az időt, hogy valóra váltsam régi álmomat, és saját társulatot alapítsak.
Néhányan a pinceszínházas társulattagok és a tanítványok közül velem tartottak, és felvételiket is szerveztem. Akkor még létezett a fehérvári úti VSZM művelődési ház, és az igazgató, Nagy István felkarolt minket, vagyis adott nekünk egy termet ingyen, bérmentve. Hetente négyszer-ötször mentünk, a próbáink négy-öt órán keresztül, megállás nélkül zajlottak.

Miket tanultatok?

Nagyon erős volt a mozgásképzés. A konkrét tánc mellett egyfajta mozgásszínházi színészmesterséget tanultunk. Hívtam beszédtanárt, Greifeistein Jancsi, aki egyébként máig a társulat tagja, éneket tanított. Mindez különböző kurzusokkal egészült ki. Máté Gábor két hónapos színészszakmai kurzust tartott, de akadtak különböző stílusokat célzó tánckurzusok is.
Ez egy nagyon intenzív, ismerkedési és képzési szakasz volt. Kialakítottunk egy közös nyelvet. A próbákat elsősorban én vezettem. Együtt találtuk ki és fejlesztettük a gyakorlatokat, szép lassan átmentünk egyfajta kísérletező műhelymunkába. Akkor még sok táncos volt a csapatban, az első bemutatónk nem véletlenül egy táncelőadás lett. Nagyon sokat építkeztünk abból a két évből, megteremtettük magunknak a hivatkozási alapot.

És azóta is folyamatos képzésben részesítitek magatokat. Ez hogy néz ki?

Most már mindig egy konkrét előadáshoz kapcsolódik a dolog. A gyakorlatok célzottak, de ugyanolyan kísérletező jellegűek. A Lear király bemutatóját például két hónapos képzés előzte meg. Direkt azokat a helyzeteket céloztam meg, amelyekről tudtam, hogy kellenek majd. Nagy jelentőséggel bírt például, hogy a darabban élő zenét játszottak a színészek, ezért ritmusgyakorlatokat tartottunk.
Ami végül bekerül az előadásba, csak egy töredéke a próbákon megvalósuló dolgoknak. Olyankor még elemezgetjük a darabot és kísérletezünk, hogy el tudjon szabadulni a fantáziánk.

A kísérletezgetés azt jelenti, hogy még nincs kitalálva, eldöntve az egész, mikor elkezditek a munkát?

De el van. Mikor belekezdünk, a fejemben már ott van egy nagyon jó előadás. De meghagyom a lehetőséget, hogy a társulat többi tagjának kreativitása is alakíthassa a darabot. A végeredmény – hála a jó Istennek – sosem pontosan az, amit én korábban elképzeltem. Gazdagodik az alapelképzelés. Az alapra azonban szükség van.

Előfordul, hogy bizonyos ötleteket pénzszűke miatt kell elvetnetek?

Nagyon sokszor. Ez néha persze inspiráló, de sokszor fájdalmas. Nekem nagyon fontos a vizualitás. Festőnek indultam, és a színházban élem ki az ilyen irányú vágyaimat is.

Az előadásaitokban egybeforrasztott művészeteknek megvannak a felelősei, vagy mindenki ért mindenhez?

Ez a sokszínűség az én dilim, elsősorban én nyomom. A társulatból tulajdonképpen Greifeistein Jancsi és én rendezünk. Bernáth Dénesnek is volt most egy bemutatója, egész más jellegű lett. És ez jó. Nagyon szeretnék sok olyan rendezőt hívni, akiknek nagyra becsülöm a munkáját, főleg olyanokat, akiknek teljesen mások az elképzeléseik. A színészeknek fontos, hogy a színház több szegmensével is megismerkedjenek. De itt is közbeszól a pénz.
Viszont jó, hogy sok külsős produkcióban is benne vagyunk. A Vígszínházban vagy a Pesti színházban elvállalt szerepek mind tanulási lehetőségek.
A Jancsival egyébként mindketten szeretjük a látványszínházat összehozni a prózai színház erényeivel. Nagyon más az is, amit a Jancsi csinál, de van a stílusunkban valami rokonság.

Rendező, koreográfus, zeneszerző, festő és színész vagy. Van lehetőséged különválasztani a magánéletet a munkától?

Az Atlantis társulatot Molnár Éva táncművésszel alapítottam, aki a feleségem. De vannak néha külső és belső konfliktusok, hiszen a bemutatók előtti időszakok állandó munkát igényelnek, és idegfeszültséget hoznak. Valójában azonban nem szeretem, mikor különszedik a szakmai- és a magánéletet. Én egy ember vagyok. Folyamatosan élem mind a kettőt. Azokkal, akikkel együtt él az ember, akkor jó a kapcsolat, ha tudják, hogy az ember egy.

Mi az, ami kikapcsol, hogyan töltekezel?

Bennem azért működik jól, hogy sokféle dolgot csinálok, mert az egyik kikapcsol a másikból. Amikor tele vagyok a színházzal, elkezdek zenét szerezni. Nem szeretem, amikor munkának érzem a munkát. És amikor nem annak érzem, akkor iszonyatos energiát ad.

Egy korábbi interjúban értékekről beszéltél, amelyeket a színházadnak képviselnie kell. Mire gondoltál?

Valószínűleg a saját értékrendemre gondoltam. A színház és a zene - formák, amelyek segítségével adok ebből. Igyekszem, hogy az, amit csinálok, én legyek. Persze nem csak én vagyok, mert a színház társas játék, kinek-kinek bele kell raknia a saját kis énjét a dologba. De a rendezői elv az én világom. Én ezt tudom adni. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de nekem nincs lelkiismeret-furdalásom, mert még soha nem vittem színpadra olyat, ami nem én vagyok. Képtelen volnék olyan szakmában dolgozni, ahol nem önmagamat adom.

Mik a te értékeid?

Te, hát ez nagyon nehéz. Ezek az értékek néha csak kérdések. Például ott van a Rómeó és Júlia, a kedvenceim közé tartozik, mert azt mondja a szerelemről, amit én is gondolok. Hogy a halálon túl mutató értékké válhat. És közben ez egy kérdés is, hiszen kinek van erről tapasztalata? De én nagyon hiszek benne, hogy ezek az erők, vagy energiák halhatatlanok. És nagyon szerettem ezt az előadásunkat, mert sikerült találni egy nagyon jó formát, hogy erről beszéljünk. Szóval nem lehet csak úgy leírni az értékrendemet, mert hát arról van szó, ahogyan élek.

Sokan mondják a húsz és felüli századokról, hogy értékvesztettek. Te érzékelsz ilyesmit?

Fájdalmasan érzékelem. Ez a kereskedelmi tévézés az értékeknek egy olyan szintű lerombolása, ami nem is tudom, hogy gyógyítható-e. Elementáris erővel viszi egyre lejjebb az emberek igényét, nap mint nap kapnak egy dózist, és hogy minél több pénzt termeljen, még a maga színvonaltalanságán belül is egyre lejjebb csúszik. Elveszi az embereknek az igényét, hogy gondolkozzanak, érezzenek. Otthon, a tévé előtt ülve kielégítik őket. Könnyen, gyorsan szórakoztat. A kíméletlen agresszivitás, amivel betolakszik az embereke életébe, hihetetlen. Alattomosan pusztító, hiszen észre sem veszi az ember. Magamon is érzem, hiszen jó eldőlni, kikapcsolni, bambulni. A Vak meglátta, hogy kiugrott c. előadásunk kétségbeesett kiáltás volt mindezek ellen.

A tévé az egyetlen probléma?

Általános jelenségnek érzem a közönyt és az érdektelenséget. Nagyon az sugárzik a világ értékrendjéből, hogy csakis az egyén számít. Hogy Te mire viszed. Fontos, persze, de azt látom, hogy értékét veszti az embertől emberig nyitás és a közösség ereje. Szerintem ez szomorú. Egy idő után az ember nem tud csak saját magából táplálkozni. Meg rossz folyamatokat indít el. Önzővé, nagyképűvé, kirekesztővé tesz.

Mik volnának az ellentétes erők?

Hát egy csapat. A csapat, az nagyon nagy erőt ad. És hitet. Hogy tudok még találni olyan embereket, akik szenvedélyesen odaállnak egy ügy mellé. Minden előadásunk ennek az igazolása.

Tapasztaltatok hullámzást a művészet iránti igényben?

Évről-évre csökken az érdeklődés. Látom és hallom. Irodalmároktól, komoly zenei koncerteket adó nővéremtől, kollegáimtól. Az embereknek nem kell az, amibe munkát kell fektetniük. Hiszen ezeken a dolgokon el kell gondolkozni, meg kell élni, meg kell, hogy rázzon.
Ugyanakkor boldogsággal teli élmények lennének.

Lehet, hogy az emberek fáradtak mindehhez.

Fáradtak, és mindenhonnan az sugárzik feléjük, hogy attól lesznek boldogak, ha megvan az anyagi erősségük arra, hogy fogyasztani tudják, amit fogyasztani szeretnének. Kikerültünk egy diktatúrából, de én folyton azt érzem, hogy egy másikba, a pénz diktatúrájába csöppentünk, ami tulajdonképpen még aljasabb, mert nem lehet rá hősként nemet mondani. Nekem is meg kell élnem, és nap mint nap döntenem kell, hogy egy munka elvállalásával eldurvulok, vagy még önmagam maradhatok.

Az európai-amerikai kultúra. De tőlünk nyugatabbra nyitottabbak az emberek a művészetekre, nem?

Szerintem nem. Inkább annyi a különbség, hogy ott van rá pénz. De barátaimtól tudom, hogy például Németországban vagy Dániában még nagyobb az érdektelenség, mint nálunk. Csak ott nyomják őket. Akik álmodnak, megvalósíthatják álmaikat. Más kérdés, hogy a kutya sem kíváncsi rá. A kapitalista szemlélet belekényszeríti az embereket egy pénz körül forgó értékrendbe, amibe a művészet már nem nagyon fér bele.

Van elképzelésed, hogy mi lesz ebből?

Nem hiszek abban, amivel riogatják egymást és magukat a művészek, hogy eljön a pillanat, mikor már senki nem lesz kíváncsi rájuk. Elementáris igényünk van a művészetre, hiszen ezért alakult ki. Mindig lesznek emberek, akikből nagyon nagy energiával akar kitörni, és lesznek, akik befogadók erre. Lehet, hogy pici területre szorul, de megmarad. És amíg egy ember van, akinek át lehet adni, addig érdemes csinálni.