Lyukas műbőr fotelek, billegő asztalok és cigifüst oxigén helyett. Semmi gond az ilyen helyekkel, feltéve, ha cserébe őszinte a hangulat és jó a zene. Felüdülés viszont a retro kocsmák után betérni a nagymező utcai Semiramis kávézóba, ahol mozaikkal díszített tölgyfaasztalra teszik a gőzölgőt.
Utánajártunk, kinek az agyából pattant elő a kavicsokból kirakott asztallap ötlete, amin nem csak kávézni, társasozni is lehet.
Pilisvörösváron kötöttünk ki. Kerti pagodában beszélgettünk Győri Zsolt festőművésszel.

Festészet szakon végeztél a Képzőművészeti Főiskolán, mostanában viszont mozaikkal foglalkozol.

A festés nálam az utazáshoz kapcsolódik. 1997-ben diplomáztam, utána lehetőségem volt több helyen is megfordulni. Többek között Indonéziában töltöttem egy évet ösztöndíjasként. Ez az időszak nagyon fontos számomra, rengeteget tanultam. Ott az ember nem csupán új technikákkal találkozhat, hanem egy sajátos hangulattal és világlátással is. Úgy értem, mindenki mosolyog, mindenki kedves. Az ember megtanulhat örülni a jelen valónak. Mindenkinek ajánlom, hogy menjen Indonéziába. Szép ország, jókat lehet tanulni. A festés pedig Indonéziában igazi élmény volt. Itthon hiába próbálkozom, valahogy nem sikerül. Nem olyan, amilyet szeretnék. A festés számomra akkor izgalmas, ha körülvesz egy hatásos milliő. Nem számít, hogy milyen, az a lényeg, hogy az ember olyan helyzetben legyen, ahol megfigyelő, de egyben át is éli a dolgokat. Arra az érzésre gondolok, hogy ha nem is vagyok az emberek között, az események sodrásában, akkor sem maradok le semmiről. Egy idegen hely megérinti az embert, és mindent rendkívül izgalmasnak talál. De amikor elvonulok egy szobába, akkor sem érzem, hogy lemaradnék valamiről. Akkor is ott remeg az élmény. Lehet, hogy a nyelvi, vagy a kulturális sziget teszi, hogy az emberrel másképp beszélnek. Izgalmas. Meg jó tanulni más kultúráktól, amennyire ez lehetséges.

Indonézia után tehát nem ment a festés, viszont ekkor kezdtél mozaikozni.

Tulajdonképpen újra felfedeztem magamnak. Engem nem maga a mozaik fogott meg valami templomban. A festmények mellett kerámiafestéssel is foglalkoztam. A kerámiánál nem lehet előre kiszámítani, hogy milyen szín jön ki a kemencéből, ezért elkezdtem agyalni, hogy hogyan lehetne a kerámiát lekicsinyíteni, színes kockákká változtatni. Az ilyen kis kiégetett kockákból aztán bármit ki lehet rakni. A kerámiafestés szempontjából felesleges volt ez a kísérlet, mégis fontos lépés volt, mert a mozaikrakással – mint festő – jól érzem magam. Igaz, hogy hiányzik a festés, de ez is olyan dolog, amivel nagyon szívesen foglalkozom, ez pedig nagyon fontos feltétel szerintem. Számomra az is lényeges, hogy játék legyen a munkám. A mozaikból tehát elkezdtem játékokat készíteni, olyan társasjátékokat, amelyek már kimentek a divatból, vagy nem is voltak annyira ismertek. Most éppen egy dáma asztal mellett ülünk. A dáma egy ősi játék, ha utánanézünk régi könyvekben, akkor biztos, hogy több száz változatot találunk.

Kutatómunkát végeztél?

Létezik egy „ezerkétszázakárhányas” könyv, Bölcs Alfonz kódexe, abban rengeteg játék van. Na, azt még nem sikerült megszereznem. Viszont az elérhető játékkönyvekben is rengeteg információt lehet találni róluk. Magukról a játékokról csak nagyon egyszerű rajzok vannak, tehát a színezést és a mozaik ábráit már a saját ötleteim alapján készítem. Igazi elégedettséget viszont akkor éreznék, ha a játékszabály is saját lenne.

Vannak ötleteid?

Kísérleti fázisban van két játék, saját szabállyal, saját játéktérrel. Különböző embereknek kérem ki a véleményét, hogy játszható-e, vagy sem, logikusak-e a szabályok, és milyen érzés játszani. Furcsa tapasztalat, hogy minden játék más részét mozgatja meg az agyadnak. Tudom magamról, hogy bonyolultan gondolkozom, tehát sokat kell egyszerűsítenem a szabályokon.

Mi a célod a társasjáték-készítéssel?

Egy kicsit az is munkálkodik bennem, hogy a népszerű számítógépes játékok mellett legyen lehetőség arra is, hogy az emberek leüljenek, és együtt játsszanak.
Aztán arra gondoltam, hogy kifejezhető-e a mostani világ, a mostani érzések egy játékban a szabályokon keresztül. Végül is, az élet is tele van játékszabályokkal. Az egyik saját ötletem egy négyzethálós játék, amelyben a játéktéren kívül kell lökdösni a golyókat, vagyis a szereplőket. De ha az ember kilöki az ellenfelet, akkor ő is a szélére kerül, szóval ez társadalmi-politikai utalás is lehetne, hogy a centrum az a rész, ahonnan már nehezebb kilökni téged, ha már egyszer bejutottál. De ebben az esetben ezt csak utólag gondolom hozzá. Igazából a játszás a lényeg.
A Ki nevet a végén például brutális játék. Csak annyi leírást találtam róla, hogy ősi, indiai hagyaték, mint a legtöbb jó játék, és hogy a paloták aljára rajzolták ki az ábrát, hogy aztán élő, beöltöztetett emberekkel használják. Mégis mikor használtam, erős érzés fogott el, hogy ez mennyire az életről szól. „Négyen vagy” egy kis kamrában, és ha hatost – vagyis ha a legjobbat dobod, akkor bejutsz a saját színedre. Onnan már lehet akárhányat dobni, és akkor elkezdesz tovább menni ezen az „életkörön”. Egy teljes kört kell megtenni, és utána mehetsz be a saját célodba. A másik kiütheti a te bábudat, ha kiütnek, akkor újjászülethetsz, de nem örülsz neki, hogy kiütöttek.

Tanítani akarsz?

Tanítani? Igen, de mindenképpen úgy rendezném, hogy a játékszabályokat csak annyira írjam le, hogy ha valaki többet akar mögé látni, akkor lásson, de ha csak a szabályokat akarja látni, akkor úgy is állja meg az egész a helyét. Ha nekem eszembe jutott valami az alkotás közben, és végig ott motoszkált bennem, akkor megvan az esélye, hogy másnak is eszébe jut, miközben használja.
Valaki azt mondta egyszer, hogy a társasjáték olyan, mint egy országúti vendégfogadó, ahova az ember betérhet megpihenni. Ez a lényege. Az ember megáll, kicsit játszik, aztán folytatja.

Hogyan készülnek a játék-mozaik asztalaid?

Üvegmozaikot használok elsősorban, de mindenféle nekem tetsző üvegdarabokat is beépítek egy-egy munkámba. Tulajdonképpen bármit, amihez hozzájutok, és üveg, színes és megfog. Különböző színű darabokat rakok össze, van, amelyik anyag drága, vannak olcsóbbak is, de ha már egymás mellett vannak, senki sem mondja meg, melyik melyik. A fúgázást is színesre készítem, hogy festői legyen az eredmény.
Néha figurális részekkel dekorálom az asztal szélét, már csak azért is, mert jobban elszórakoztat, mintha végig geometrikus formákat alkalmaznék.
Több asztalos ismerősöm van, a mozaikjaim alapjául szolgáló asztalokat tőlük szerzem be. Egy új ismeretségnek köszönhetően mostantól fémasztalokon is dolgozom majd. Eddig diófával foglalkoztam, főleg a kis méretűeket szeretem, de hagyom, hogy a szokásaimat mások is alakítsák. Valaki azt mondta nekem, hogy ő dohányzóasztalt szeretne. Gondoltam, jó, akkor legyen dohányzóasztal. Nekem egyébként tetszik ez a műhelymunka. Már a kerámiáknál is szerettem, hogy más készíti a vázákat, amelyeket kifestek. Jó érzés, hogy más is gondolkodott azon, hogyan lehetne olyan felületet létrehozni, amely viszonylag sima, festhető. A festményeknél ezt nehéz lenne megvalósítani, mára nagyon magánügy lett. Pedig régen egész családok vagy műhelyek dolgoztak egy festményen, mint Tintoretto vagy Rubens esetében.

Meg tudsz élni a művészetedből?

A mozaikkal kezdett reményteljessé válni a dolog. Nagy előnye, hogy muszáj felfigyelni rá, mert játék-mozaikasztal nincs nagyon az enyémeken kívül, legalábbis én nem tudok róla. Nem lehet kategorizálni, mint egy festményt vagy egy rajzot, amelyekkel szemben egyébként már van egy kialakult mód, ahogy az emberek kezelik. Néhány asztalom Budapesten, a nagymező utcai Semiramis kávézóban van. Onnan szoktak érdeklődők jönni.

Saját tervezésű kertedben is sok alkotásod látható. Mindig természetközelben éltél?

Nem, sokáig Pesten laktam, most is van egy lakásom Óbudán. Jó ez a kettősség, a városnak is megvannak a maga előnyei. A budapesti világot nem mindig szoktam szépnek látni. Megteremtem magamnak a számomra megfelelő környezetet. A barátaimmal például már többször rendeztünk barokk estet. Majd egy hónapos előkészületet igényel, hogy beszerezzük a korabeli ruhákat, előhívjuk azt a milliőt. Az ember egészen megváltozik, más gesztusokat enged meg magának, és mindent összevetve nagyon felszabadítóan hat az egész. Nem lehet megjósolni, hogyan viselkedik tíz-tizenkét ember a szokatlan környezetben. Művi dolog, de hasznos.

Konkrét tervek?

Most nincs. Utazni szeretnék. Festeni szeretnék.

Addig is a mozaikkal vígasztalódsz.

Valamennyire meditáció is a mozaikrakás, minden darabot le kell csipkedni, ki kell alakítani, össze kell illeszteni. Mintha az ember a világot építené fel, apró üvegdarabokból.