Apa motort hajt, a család pedig vele tart. Teljes létszámban. Ráadásul láthatóan nem extrém szükséghelyzet, hanem napi rutin ötösben robogózni Vietnamban. Az öreg moci nyilván a család egyetlen benzinnel hajtott közlekedési eszköze. Anya papucsban támaszkodik a kipufogón, srácok a kormányon, bukó sehol, valószínű, hogy egy ütközést senki sem élne túl.

Ennek ellenére azt gondoljuk, szimpatikus hozzáállás a hatóság részéről, hogy ha már se pénz, se utak, se közlekedési kultúra nincsen, akkor legalább érezzék jól magunkat a helyiek, és ne legyenek szabályok se. Így kéne Budapesten is: korrupció és tehetetlenség helyett szívből jövő, őszinte trash kell ide.

Biciklist büntetni a Kálvin térnél, ahol nincsenek sávok, lámpák és egy hatalmas lyukat kerülgetnek az idegtől félőrült autósok: ez csak idegességet szül, csill. Felújítani a négyeshatost 2006-ban, hogy utána három évvel kiderüljön, épp csak a sínek maradtak ki a rekonstrukcióból, ezért szétverik azt is, amit korábban felépítettek: hát ilyen se fordulhatna elő ott, ahol ezek a fotók készültek. Ott nyilván egyáltalán nem szaroznak azzal, hogy az európai tömegközlekedést imitálják.

Sokat elárulnak ezek a fotók arról, hogyan volna érdemes gondolkodni idehaza, és nem is biztos, hogy csak a közlekedés területén. Itt van az egészségügy gondja: szeptemberben állítólag botrány lesz, mert üres a kassza. Hát tessék megszüntetni az egészségügyet. Vietnámban is teljesen jól elvan a lakosság a fent látható közhigiénés viszonyok mellett. Sőt: mire a disznóhús megérkezik a feldolgozóba, kellemesen füstös ízt is kap a szállítás miatt. Mondhatnánk, magyarosat.

Persze az is igaz, hogy ezek a motorosok képezik a gazdaság gerincét Vietnámban, ahogy a képeket készítő Hans Kemp is írja könyvének előszavában. Nehezen értjük hogyan, de ez a rendszer működik. A kacsák meg a paprika eljutnak a piacra, ahol pénz lesz belőlük, ami vetőmaggá, süldőmalaccá és hatméteres szennyvízcsővé változik talán még aznap.

Gondoljuk erre, miközben a Nagykörúton araszolunk a forgalomban.

Csaknem nyolc év telt el mióta az egykor legendás magyar technokultúra magazin, a Freee, később Kaliforniába emigrált egykori főszerkesztője, Pánczél Gábor és a legnagyobb magyar cyberguru, Kömlődi Ferenc elektronikus zenei antológiát jelentettek meg.

A Mennyek Kapui ma már antikváriumokban is csak hosszas utánajárással, nehezen szerezhető be. A szerzők most ebook formájában mindenki számára elérhetővé tették a könyv második, javított és jelentősen bővített kiadását, amiért mindenki annyit fizet, amennyit utalni gondol. Ez a könyv az egyetlen munka, ami a huszadik század utolsó évtizedében lezajlott elektronikus zenei forradalommal foglalkozik - magyar nyelven.

Első blikkre amerikai képregénynek tűnik, ha azonban jobban megvizsgáljuk, kiderül: távolról sem az. A 99 hősei szuperharisnyát viselnek és láthatóan nem vetik meg a gyúrótermeket sem, valójában azonban iszlám harcosokról van szó, akik "Allah 99 nevét" személyesítik meg. "Jabbar, az erős", "Mumita, a pusztító", "Hadya, a vezető" és így tovább.

A sorozat egy kuvaiti író-üzletember, Naif al-Mutawa munkája, aki "az alapvető emberi értékek megjelenítésére" törekszik a 99-ek kalandjainak szerkesztésénél. A pszichológiai tanulmányokat is folytatott al-Mutawa New Yorkban dolgozta ki a képregény ötletét, amikor iraki háborúban bántalmazott gyereket ápolt egy humanitárius szervezet munkatársaként. Hatott rá az amerikai képregény, a monumentális bagdadi Szaddám-szobrok, és a gyerekekkel folytatott beszélgetések is: "azon gondolkoztam, vajon ezeknek a gyerekeknek milyen példaképeik lehetnek" - mondja a szerző, aki produceri tevékenysége mellett jó politikai kapcsolatokkal is rendelkezik. Sikerült elérnie ugyanis, hogy Szaud-Arábiában - ahol először betiltották a sorozatot - ma minden korlátozás nélkül terjeszthető a 99.

Jelenleg 18 országban szerezhető be az iszlám szuperhősös képregény, hamarosan pedig elkészül - és világszerte mozikba kerülhet - az animációs változat is.

Amikor még nem voltak blogok, az emberek akkor is játszottak médiásat - igaz a disztribúció kissé nehézkes volt és szigorúan egy szűk kapcsolati hálón belül működehetett. A gyerekek anyuéknak írtak Hírmondót a homokozóból, a bölcsész szakosok pedig mindenféle fanzine-t és fénymásolt egotrippet szórtak az aulában. Elég szánalmas időszak volt mondjuk, főleg, ha belegondolunk, hogy ma mindenki ingyen hozzáférést készíthet magának a napi 100 millió+ látogatót vonzó YouTube-on. Közhely ez már, de azért csak gondoljunk bele. 

A fanzine szerencsére mégsem tűnt el, ami elsősorban a grafikai megoldások, tipográfiai szárnypróbálgatások és szociálpszichológia órán rajzolt logókezdemények miatt szerencsés, a lánglélekből fakadt megmondások és pornónovellák átköltöztek az internetre, és sosem látott módon burjánoznak. A szakkoli legügyesebb kezű tagjai által készített újságtervek, rajzok és illusztrációk azonban nyomtalanul elvesztek volna a sablondizájnokat kínáló blogmotorok korában, ezért a műfaj egyszerűen átmentette magát a képzőművészet világába. 

A Szigeti Árpád szerkesztette, fénymásolt Reflex magazin például kizárólag képekből áll, ráadásul magáévá tette a huszonegyedik század elejének uralkodó művészeti trendjét és nemzetközi kollaborációban készül. 14 magyar és 5 külföldi grafikus dolgozott a tematikus első szám tartalmának elkészítésén, a téma a zene volt. Az összesen 120 páldányban készüt, negyven oldalas kiadványt természetesen személyesen a projekt atyjától lehet megrendelni, 500 Huf ellenében (bónusz kitűzővel), emailben. A borítók egyedi, színes grafikával készültek, nincs két ugyanolyan!       

Aki nem gördeszkázott sosem, nem tudhatja miért 7 réteg az első hazai deszkáskönyv címe. Nos, a valamirevaló lapok pontosan ennyi, sorosan egymáshoz ragasztott kanadai juharfa lemezből készülnek. Erre jön felülről az ízes magyarsággal csak smirglinek nevezett griptape, ami a cipő megfelelő tapadását biztosítja, alulról pedig a felfüggesztéseket rögzítik a laphoz, ennek végeire húzzák a csapágyakakat és a kerekeket.

A könyv "fotókkal, írásokkal, rajzokkal, gördeszkásoktól, gördeszkásokról, nem csak gördeszkásoknak" várhatóan a magyar utcai kultúra dokumentációja lesz, nem szakkönyv, mint a nyolcvanas években kiadott szupervicces "A repülő bicikli - BMX kézikönyv" című kiadvány lakótelepen készült fekete-fehér fényképekkel, részletes trükkleírásokkal, biztonsági szabályokkal. A megjelenés dátuma és helye: december 5. péntek, 20.30. Hoppá, Budapest VIII. Szentkirályi u. 2.

Ön mit szeretne még megtenni, mielőtt meghal? Erre a kérdésre válaszolt és válaszolnak folyamatosan a New York és egyéb nagyvárosok utcáin Nicole és ks által megállított emberek.

A projekt egyrészt a többé nem gyártott Polaroid kameráknak állít emléket,  másrészt pszichológiai játék, mivel a lefotózott embereket pár év múlva felkeresik, hogy megtudják, megtették-e már, amit saját kezükkel írtak fel a fényképre.

A honlap folyamatosan bővül új fotókkal, de ha hazavinné, könyv formájában is kapható.

Pettendi Szabo Peter: Hatter from Kultplay on Vimeo.

Érdeklődésünkre a fotográfus elmondta, hogy a képpárok nemcsak kétféle technológia csavaros összevetéseként értelmezhetők. A közvetlen környezetünkön kívüli világról mi, városi emberek is csak elektronikus médiumokból értesülünk, valóságképünk digitális, így nagy a felelősségünk abban, mennyire hagyjuk becsapni magunkat. Pettendi éppen ezért tudatosan használta a Lánchíd éjszakai, molinóra nyomott mását felvételeihez, hogy a képekben rejlő feszültséget tovább fokozza. Nappali fények, éjjeli háttér. Turistaképnek álcázott mesterséges helyzet, digitális valóság, analóg csalás.

Hasonló képpárokat a Tiszai ciánszennyezés idején készített korábban a fotográfus. Akkor arra kérte a halászokat, hogy pontosan azon a helyszínen fotóztassák magukat, ahol korábban - a szennyezés előtti időkben nagy halat fogtak, és erről saját, amatőr felvételt is őriznek. Az archív és a jelen idejű fotók egymás mellettisége felkavaró helyzetjelentést adott a katasztrófa súlytotta területen élők mindannapjairól.