Annyira friss az élmény, hogy ha becsukom a szemem, még mindig lassított felvételben repkedő agyvelődarabkákat látok magam előtt. Pár perce jöttünk ki 2009 első negyedévének egyik legjobban várt filmjéről. Nos, a Watchmen alapvetően kurvajó, mondjuk ezt úgy, hogy sosem olvastuk az eredeti képregényt. Ha olvastuk volna, talán mást mondanánk eltérő viszonytási alapból. Mi azonban most ismertük meg a történetet, a szereplőket és a helyszíneket, és azt kell mondanunk, hogy eltekintve a 300 rendezőjének egykor korszakalkotó, ma kicsit már unalmas (fájóan tökéletes, agyonszűrőzött) vizualitásától, kimondottan üdítő és szórakoztató szuperhős-filmet láttunk.

Bölcs István annak idején a 168 órában kapott verbális infarktust a Sin City láttán, milyen jót nevettünk rajta! Amikor megérkeztünk a moziba, nagyjából sejtettük, hogy a Watchmen esetében sem érdemes a Riefenstahl-i filmkészítés képi megoldásait kutatnunk, ráadásul a képregény kultusz szempontjából teljesen outsiderként ültünk le a teremben. Ha lecsupaszítjuk a filmet, mentessé tesszük mindenféle prekoncepciótól, elvárástól és legendától (ezekből kitűnő válogatást ad az Index nemrég élesített vonatkozó kritikája), akkor marad a mogyorós M és M cukorka fogyasztó mozilátogató egyetlen igazán fontos kérdése: Jó szuperhősös film a Watchmen, vagy szar szuperhősös film a Watchmen? -E?

Példa van épp elég mindkét lehetőségre: a Batman Begins és a Dark Knight például a jó szuperhősös filmek közé tartoznak, a Pókember filmek pedig nem. A miért olvasatunkban pofon egyszerű: mert Hollywood az utóbbi évekig saját hagyományaira építve következetesen operettet állított elő a legsötétebb sikátorban zajló skizofrén hentelésből is, Arnie Schwarzenegger-t például tényleg csak idióta maszkja akadályozhatta meg abban, hogy dalra fakadjon a Batman egyik korai feldolgozásában, amiben Uma Thurman mellei is szerepelnek. A Watchmen tehát nem a nukleáris balesettől kicombosodott Noszty fiú esete a nyolckarú alispánnal, bár erre nyilván garancia a rendező, Zack Synder neve is. 

Tarantino óta tudjuk azonban, hogy nem minden film jó, amiben szorgalmasan csonkolnak. A Watchmen sem azért tartozik a gumigatyás eposzok nézhető halmazába, mert mindenféle halálnem megtalálható benne - jó tunkolósan. Hanem azért, mert egy igazi anti superhero-movie-val van dolgunk. Hősei szerencsétlen nyuggerek, egy néhai elitkommandó tagjai: van itt dagadt, félőrült barbár Robin maszkban (Amerika Kapitány sötét oldala, ahogy Karlsruhe írja kommentjében), egy mozgó Rorschachteszt-maszkot viselő, gerinces pszichopata, egy sztk szemüveges ex-zsaru, a klasszikus radioaktív pókcsípés zsánertől - hahaha - istenné változott egykori fizikaprofesszor, és barátaik. Gonosz is akad persze, meg rejtély, meg rendes cselekménykibontakozás, a filmet azonban alapvetően saját műfaji paródiájukba forduló szerencsétlenkedések sorozata hajtja előre.

A béna, légyfejre hasonlító szuperjárgány, a napszemüvegként fejtetőn hordott hi-tech gukker,  a lekonyuló denevérfüles sisak, a szándékosan túl szexire szabott hősnő szerkó emberibbé teszik a karaktereket. Jon aka Dr. Manhattan, a kék félisten például magasról szarik az összes földi morális megfontolásra beleértve az élet, mint fundamentum tiszteletét, mégsem lesz ettől a Rosszak erőembere. Sokkal hihetőbb, hogy valaki übercinikus univerzumhippi lesz, miután Istenné válik, mint az, ha nekiáll öregnénik kiskutyáit átsegíteni a zebrán. Hát Jon nem tesz ilyet, viszont lógó himbilimbivel, meztelenül szerepli végig a filmet, ami megint nagy pofon a szeméremtájon Barbie babásan elnagyolt Silver Surfernek, és a Marvel csapat többi tagjának.

Semmiképpen se feledkezzünk meg a zenéről sem: Simon és Garfunkeltől a Sound of Scilence valószínüleg az egyik legjobb temetés aláfestő track, amit filmben hallottunk, Nena Neunundneunzig Luftballon-ja pedig egészen hátborzongatóan csempészi a filmbe a nyolcvanas évek önpusztító európai undergroundjának hangulatát.

Poénokat nem lövünk le nyilván: a csaknem három órás, terjedelmes mellékszálakkal, egy műegyetemi szerepjáték-parti mesélőjét megszégyenítően részletes karakterépítéssel és ütős képekkel operáló Watchmen minden idők legfurább, legszellemesebb és legrealistább szuperhős filmje, bármilyen is legyen az adaptáció eredetijeként legendássá vált képregény. Mondjuk nem fogunk beleolvasni, a rövidre szabott emberéletbből legyen elég ez a három óra a Watchmen univerzumban. Ja, Nixon orrát majd figyeljék, és vessék össze az elnökről készült fényképekkel...zseniális :))