Két rendkívül fertőző eszmefuttatást is hallottunk az utóbbi időben a hazai kortárs képzőművészet helyzetével kapcsolatban. Pár hónapja egy kiállításmegnyitón beszélgettünk Kukorelly Endre íróval, aki szerint a baj már az iskolában megtörténik, jóval azelőtt, hogy a gyerekek akár egyetlen modern objektet (szevasz, Etele!) vagy installációt szemügyre vehettek volna. Az újabban egy szőke sorozatsztárocskával villantó író úgy látja: a művészeti oktatásban a kortárs sok esetben egyenlő a furcsával, a nehezen értelmezhetővel, az őrülttel miközben a tananyag kizárólag a ma már klasszikusnak számító alkotások és művészek elemzésére szorítkozik. Arról persze mindenki megfeletkezik, hogy a klasszikus is kortárs volt valaha és, hogy sok klasszikus mű legalább annyira provokatívnak számított a maga korában, mint manapság egy tehénvérben fürdő Krisztus-szobor.

A kortárs kultúra sanyarú hazai helyzetének okai persze nemcsak az iskolapadok között keresendők. Két hete Bencsik Barnabás, a Műcsarnok Ludwig múzeum új direktora interjút adott a 168 Óra című szocialista hírmondónak, és meglepően pontos diagnózist állított fel a magyar politika és kultúra kapcsolatáról, illetve arról, miért gondolják a magyarok, hogy a kortárs művészeti alkotások készítőit ugyanúgy kellene büntetni, mint az emberiség elleni bűncselekmények elkövetőit.

Szerinte Nyugat-Európában is hasonló volt a helyzet az ötvenes–hatvanas években. "Aztán kiderült, ezek az alkotók nem gonosztevők, hanem olyan intellektusok, akik képesek másként látni a világot. Ami a publikum számára is fontossá vált, mert szellemi erőfeszítésre ösztönzött. A kortárs képzőművészet helyszíneit pontosan azért tartja fenn a köz, hogy fórumai legyenek a folyamatos kritikai gondolkodásnak" - véli a múzeumigazgató.

Vajon fontos-e annyira a kritikai gondolkodás kortárs fórumainak közfinanszírozása, mint mondjuk a Forma 1 autóverseny, vagy a magyar borászok támogatása? A magyar politikus azonnal visszakérdez: hányszor annyian nézik a Forma 1-et és isznak bort, mint ahányan kritikusan szeretnének gondolkozni? Hátakkor...

Pedig a kortárs művészetekre fordított források semmiképpen sem számítanak Kádári rutinból osztogatott alamizsnának, vagy "ingyen ebédnek", ahogy ma mondani szokás azokban a körökben, ahol a húsosfazekat kevergetik. A politika pedig jobban tenné, ha nem próbálná a művészeti életet is végtelenül primitív világképéhez igazítani. Bencsik szerint épp a "politikusainknak van a legnagyobb szükségük arra, hogy szembesüljenek különféle látásmódokkal. Hogy visszanyerjék képességüket az önreflexióra. A nyilvánosságnak már alig van olyan terepe, amelyet ne hatna át az általuk kialakított, durván leegyszerűsítő szempontrendszer. A képzőművészeti nyilvánosság talán az egyetlen, amely őrzi szuverenitását."

Egy rendes országban úgy vigyáznak erre a függetlenségre, mint itthon egy tömött aktatáskányi kompromittáló fényképfelvételre Kövér László hajcsatgyűjteményéről. A művészeket nem hozzák lehetetlen helyzetbe azzal, hogy "piacképes" termelésre kényszerítik őket, hanem úgy bánnak velük, mint a tükrökkel szokás, amiben megláthatjuk, ha csúnya pattanás nőtt az orrunk közepén. És akkor ezekben az országokban születhetnek valóban izgalmas, provokatív, érdekes és elgondolkodtató alkotások, amik láttán lehet szörnyűlködni a magyarnak, ha véletlenül eljutnak a Műcsarnokba, vagy valamelyik belvárosi magángaléria kiállítására.