Két okból vált azonnal kultjátékká a Rockstar Games 2001 nyarán megjelent first person shooter játéka, a Max Payne. Az egyik a legendás bullet time üzemód, mely pár évvel a Mátrix első részének megjelenése után első alkalommal adta meg a játékosnak a lassított felvételű, 3D gyilkolás fantasztikus érzését. A másik még a csodás röppályát leíró, majd élethű férfüsttel becsapódó golyók látványánál is jobban megfogott bennünket: a sztori, a karakterek, a jéggé fagyott város hóviharban reszkető fényei a film noir utolérhetetlen hangulatát vegyítették az alapvetően agyatlan shoot'em up játékba. Na és a drogos fejezetek? Amikor Payne a gyilkos Vakyr hatása alatt a szellemvilágban bolyong, miközben meggyilkolt felesége és kislánya sikítozik a háttérben?

A Max Payne első és második részét órák hosszat nyomtuk egyfolytában, a zseniális folytatás lassú szívdobbanásokkal aláfestett szomorú hegedűfutamai ma is a fülünkben csengenek. Számtalan direkt lopás és közvetett utalás után most elkészült a hivatalos filmváltozat, a negyven felé is kölyökképű "Marky" Mark Wahlberg-gel a főszerepben, ami szerintünk önmagában elég a film valószínű bukásához. Sokkal durvább arc kellett volna ide, piásabb, depisebb, karcosabb karakter. Wahlberggel puhány lesz Max Payne, mint Pierce Brosnan James Bondja, nincs benne feszültség, hiányzik az eredeti karakter személyiségét meghatározó megszállottság, és elkeseredett düh.

Azért sem jósolunk sikert a filmnek, mert a videójátékok és a filmipar kapcsolata sosem volt olyan felhőtlen, mint a képregények esetében, az utóbbi években készült feldolgozások kimondottan nézhetetlenek voltak. Meglátjuk, mindenesetre az eredeti zene nagyon hiányzik. Újabb fekete pont még megjelenés előtt.