Két dolog jutott eszembe az Indexen megjelent Amnesty International jelentés olvasása közben, miszerint kritikus a nők helyzete Magyarországon, a roma diszkrimináció pedig folytatódik.
Az egyik, hogy Magyarországon a rasszizmus nem szélsőséges jelenség, hanem teljesen szalonképes, általános gondolkodásmód. Üzletemberek, mérnökök, orvosok és tanárok mondják: "én nem vagyok rasszista, de..." Egy lakógyűlésen jártam nemrég, ahol a társasház köztiszteletben álló értelmiségi lakója - egy öregúr - így látta megoldhatónak a lépcsőház nagytakarításának problémáját: "fogunk az utcán két Brazilt, és fizetünk nekik ötszáz forintot..." A többiek elfogadható alternatívának tartották az ötletet.

Számtalan alkalommal találkozom ezzel, nem túlzás azt állítani, hogy tíz magyar emberből hét-nyolc így gondolkodik. Ismerek olyan vezető liberális újságírót, aki "utazásai során szuvenírt vásárolt a négertől" jártam olyan iskolába, ahol "bokszos"-nak nevezik a roma diákokat a hallgatói irodán, és így tovább.

Nem tudom, mit kéne tenni, amikor ilyesmit hallok, de közel vagyok már ahhoz az életkorhoz, amikor amikor egyre alacsonyabb az ember toleranciaszintje a parasztság és a rasszista primitívség hallatán. A magyar nők helyzetéről pedig csak annyi, hogy a cikket olvasva eszembe jutott mit írtak az országos lapok a rendőrök kontra Zsanett ügy kapcsán: "könnyűvérű", "bulizós", "provokatív" lány a Zsanett. OMG. Miért van, hogy kicsit sem vígasztaló, hogy tőlünk keletebbre máig általános családi igazságszolgáltatás a becsületgyilkosság?