Egyszer találkoztam Antal Imrével a Magyar Rádióban, amikor a kilencvenes évek végén gyakornok voltam a Kossuth kultúra rovatánál és a szilveszteri rádiókabaré konzerv anyagait raktuk össze az egyik stúdióban. Megjelent a nyitott ajtóban - láthatóan nem minket keresett - de ha már ott volt, elmondott két faviccet azon a hangon, amit gyerekkoromban annyit hallottam. Tisztelettudóan nevettünk mindannyian, ő kiélvezte a sikert, azután továbbment. Azon gondolkoztam akkor, hogy vajon az összes stúdióajtóban megáll-e és, hogy vajon mindenhol ugyanazokat a vicceket mondja-e. Mint egy szellem, olyan volt már akkor is, pedig ez az eset évekkel újrafelfedezése, orrplasztikája, elszegényedése és végső kizsákmányolása előtt történt.

Nem gnodoltam volna, hogy itt valaha Antal Imréről fogok írni, és higgyék el, nem azért ültem le mégis ma este, mert Antal Imre meghalt. Azért írok róla, mert amikor a hírt olvastam, eszembe jutott talán utolsó, pizsamás fotója, amit egy bulvárlap borítóján láttam pár hete egy falusi vegyesbolt újságos állványán. Aszott, beesett arca volt, látszott, hogy csak hetei vannak hátra. Fogalmam sincs, hogy miről szólt a cikk, a címére sem emlékszem, pedig hatalmas betűkkel szedték. Csak az maradt meg, hogy a lapot egy élő halottal adták el, Antal Imre arca még akkor is címlap értékű volt, amikor már nem lett volna szabad megmutatni, alapvető emberségből.

Rádiós találkozásunk után tíz évvel jelent meg újra a médiában, és az utolsó pillanatig szipolyozták a kereskedelmi tévék. Egy néhai médiasztár, egy igazi zseni, aki az elmúlt rendszerhez tartozott, amikor csak egy tévé volt és egy rádió és egy Antal Imre. Újra kamera elé állították, bohócnak öltöztették, akinek szeme volt a látásra, sajnálta, és a kertévés producerek helyett szégyenkezett. Jött az orrműtét, a fehér öltöny, és az Új Szeszélyes, és miközben néha láttam a tévében, arra gondoltam, nem igaz, hogy csak nekem jön ez le, hogy mennyire méltatlan egy súlyosan beteg öregemberről lefejteni az utolsó forintokat is, kicsavarni belőle az utolsó nézettségi mutatókat, aztán amikor már ülni sem tud egyenesen, levenni a képernyőről, mert már nem piacképes termék. Persze lehet mondani, hogy legalább volt miből kifiztnie a villanyszámlákat.

Ha nem tudnám, hogy végig komolyan vette a szerepét, felmerülne, hogy utolsó fellépéseivel szándékosan hekkelte a magyar kereskedelmi televíziózást. Nem lett volna rossz végszó egyébként. Csattanós metapoén kis hatásszünettel. Hallom, ahogy mondja: "..és ezek az idióták tényleg képernyőre tettek!...Engem!...Abban az állapotban!"

Egyébként mindig utáltam a kabarékat meg a bohózatokat, amikben fellépett, de nagyapámék nevettek rajta, jó hangulat volt otthon. Ha Hofi Géza volt a szelep, Antal Imre a legvidámabb barakk értelmiségi mókamestere volt.