Egy ideje követem már Szipál Péter blogját, aki annak ellenére, ahogy harminc évig Hollywoodban volt sztárfotós, pár éve hazajött Magyarországra és olyan melókat csinál, mint a Nők Lapja, vagy a magyar Playboy.

Amikor először találkoztunk, nehezen ment a beszélgetés. Egy budapesti srác, aki valamilyen internetes dolgot csinál, interjút kér tőle, egy rettentő zárkózott és érzékeny embertől, aki nagyon nem szeretné, hogy felfuvalkodott amerikásmagyarnak gondolják. Nem is gondolom annak.

Aztán pár hónappal később a West Balkánban azt mondta szeretne könyvet írni, de még nem biztos a dolgában. Nem értettem: egy olyan fotográfusnak, aki Madonnát és Johnny Deppet instruálta, aki hetvenötben kiszökött LA-be és és "a legvadabb vágyait is megvalósította", aki tudja és érti, hogyan kell dolgozni Amerikában, ahol a hazai gyakorlattal ellentétben "a tegnapi babérok nem játszanak" - nos egy ilyen embernek komplett életrajzi regény van a fejében - gondoltam, a blogját olvasva pedig egyre biztosabb vagyok benne, hogy igazam van.

Szipál Péter ugyanis nemcsak zseniális fotográfus, hanem remek mesélő is. Elmond egy sztorit, azután figyeli a hatást, visszakérdez, reakciót vár az olvasótól. Épp úgy, mint amikor fényképeket készít. Szóval remélem, hamarosan készül a könyv is. Szívesen beszámolnánk róla.
"Los Angelest nem véletlenül hívják mindenütt Lotus-, vagy Lala-landnek, a lótuszevők és a felhőkben élő a bolondok földje ez. Engem ugyan a new age-el a világból ki lehet üldözni, de ott már tíz éve is ezzel lehetett a lányokat elcsábítani. Reinkarnáció, ufó, bármi halandzsa, csak komoly arccal mondd a hülyeséget, és szerencsés éjszakád lesz.

Persze nem akarom, hogy egy Kaliforniából hazajött seggfejnek tűnjek, de legalább két évig kell ott az embernek élnie, hogy ne számítson turistának.

Hol is kezdjem? 1975-ben - nem annyira legális körülmények között - hagytam el az országot. Fölültem a Wiener Walzerre és kimentem Bécsbe. Útlevelem volt, véletlenül kaphattam, de hagyjuk ezt inkább."