Megint

A Warez oldalak fizetős használata ugyanis valóban egyszerű eset: a digitális tartalmakat a szerver tulajdonosa saját gépén tárolja és pénzért értékesíti a feketepiacon, noha ő maga sem jogos tulajdonosa a terméknek. Mint amikor emmötös bömbit vesz az ember a Gubacsi úti felüljáró melletti parkolóban. Lopta, akitől vesszük, meg lopunk mi is. Akkor is, ha a Markó utcában váltig állítjuk: bíró úr kérem, mi nem tudtuk, hogy. Dehogynem.

A torrent azonban egészen más tészta. Itt nincs adatbázis, nincs lefoglalható bizonyíték, csak egy kapu van, amit a userek megnyitnak egymás előtt, aztán cserélgetik amijük van, épp úgy, ahogy azokat a bizonyos kazettákat, cédéket, könyveket cserélgeti az ember nap mint nap. Történelem előtti idők óta az emberek megosztják egymás között az információkat, ismereteket, javakat. Szép is lenne, ha a Bricostore meg a Baumax ügynökei rejtett kamerákkal lesnék a kiskerteket, ki az a gazember, aki kölcsönadja a lombseprűt, vagy a sarokcsiszolót a szomszédnak, ahelyett, hogy ő is venne magának sajátot. Igaz, a rohadák diófa minden évben ledobja a leveleit, a nem digitális javak megosztása pedig egy fontos tényezőben különbözik a torrenteléstől: a digitális tartalmak megosztásával másolatok keletkeznek, a sarokcsiszoló pedig nem klónozódik, amikor többen használják.

Az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról IV. Fejezetének 35. § (1) bekezdése azonban világosan fogalmaz: "Természetes személy magáncélra a műről másolatot készíthet, ha az jövedelemszerzés vagy jövedelemfokozás célját közvetve sem szolgálja" Ha torrentelek egy filmet és megnézem, ha letöltök egy, az interneten böngészés közben talált zenei file-t, tehát nem vagyok bűnöző. Ha warezolom, és fizetek érte, akkor bűncselekményt követek el. Elvben. A híres Diablo ügyben sem sikerült ugyanis vádemelésig eljutniuk a magyar hatóságoknak, mert nem tudták bizonyítani a vagyoni gyarapodás tényét.
Az alagutas alföldi autópályák, fillérekért eladott Andrássy úti paloták, olajszőkítő képviselők és légcsatornába épített plázák országában pedig ne mondja már nekünk senki, hogy a bűn akkor is bűn, ha a törvény nem rendelkezik róla, mert spontán behányunk.
Nem mellesleg minden üres cédén és bolti mp3 lejátszón (!) ott csillog az Artisjus matrica, a vételár tizenvalahány százaléka, mert a jogvédő szervezet vélelmezi hogy a digitális hordozón másolt adatokat tárolunk majd. Miről beszélünk? Miért fizessem meg a matrica árát, amikor nincs is internetkapcsolatom, van viszont egy digitális fényképezőépem és a karácsonyi fotóimat egy lemezen szeretném tárolni?

Manapság ugyanaz történik, ami a Spectrum/Commodore Világ korában, amikor Worluk is (mi is) lelkesen rendeltük a kazettákat, komplett albumokat vettünk fel a Petőfi rádióból a "Magnósok órája" című műsorból. A digitális adattárolással azonban kiküszöböljük a külső hordozókat, tartalmaink az interneten vannak, és egy szélessávú kapcsolat áráért mindenhez hozzáférünk. Közösségi archívumokat építünk, olyan kulturális határokat lépünk át, amikről korábban álmodni sem mertünk. A törvények, és a huszadik századi üzleti modellek elavultak, a digitális éra hardvereivel egyszerűen nem kompatibilisek, a cserebere pedig globálissá vált. Mi legyen? Erőltessük a nyolcvanas évek bőrmellényes-bajuszos Hungaroton fílingjét a 8000 forintos ADSL Maximum csomagok és a mobil internet korában, vagy updateljük a jogot, a gazdasági berendezkedést, a társadalmi gondolkodást és a politikai kommunikációt? Sajnos nem kérdés, melyik lehetőséget választjuk majd.