Ez volt a zeneipar fénykora. Lakossági internet, mp3 és P2P hálózatok még csak a mesében léteztek, az Apple korabeli hirdetésében a bundesliga-frizurás Kevin Costner bűvölte a cég kétfloppys csúcsgépét kutyasétáltatás után. A piacot a Philips és a Sony közösen uralták és dolgozták ki az új adattároló technológiai környezetét. Persze ahogy a Blu-Ray, a DVD és minden egyéb hordozó könnyedén feltörhető - és fel is törték nyilván, a CD világban is megjelent a Gonosz.

Nem kellett sokat várni az ipari szintű másolásra, és sorozatgyártásra alkalmas hardver megjelenéséig, ma pedig pontosan úgy írunk CD-t és DVD-t, ahogy annak idején a kazikat másoltuk a szomszéd srác kölcsöndekkjével. Az első számú közellenség természetesen mi, felhasználók lettünk, tisztán emlékszünk például, hogy első PC-s CD írónkat szinte a pult alól adták a boltban a kilencvenes években, és a tulaj csak virágnyelven volt hajlandó az eszközben rejlő lehetőségekről beszélni. Manapság ugyanaz történik, ami a szalagos, tekercses magnók kora óta mindig is történt. Az emberek megosztják egymással a tartalmakat, letöltik a filmeket és a zenéket, cserélgetik és kölcsönadják egymásnak az adathordozókat. Igaz, ma már nem CD-n és DVD-n, hanem iPod-on, pendriveon és közvetlenül az interneten cserélnek gazdát a médiaformátumok. Ebben a tekintetben valóban új jelenséggel állunk szemben a CD hőskorához képest: a nyolcvanas években virágkorát élt zeneipar legnagyobb gondja a huszonegyedik századdal az, hogy éppenséggel semmi szükség rá.