Sajnos ebben az országban minden szar. Azt hiszem ezt most nyugodtan leírhatom, Önök nem fogják azt gondolni, hogy finnyás-fikázós bölcsész egyetemista vagyok, aki a második sör után megeredt nyelvvel a közviszonyokat szidalmazza egy házibulin. Ebben az országban minden szar, és tessék ezt tárgyilagosan, szárazan, mindenféle megmondós szarakodás-mentesen érteni. "Tízezer forint", "Október havi közös költség", "izzadásgátló dezodor", "Ebben az országban minden szar". Így. Találtam pár reklámfilmet olyan helyek fiatal fogyasztóinak címezve, ahol más, mint itt. A Coca Cola új kapmányához weboldal készült, csodás képi megoldásokkal, tudatosan használt hangulatokkal, precízen targetált üzenettel. Jön az új, alu-éra. Tessék: Persze előbb-utóbb a pesti provincián is megjelennek majd az aluminium flakonok, pedig a magyar fogyasztóba nyilvánvalóan kár az ilyen flanc. A Coca Cola-nál worldwide distribution van azonban, kíváncsiak vagyunk, mikor ér el bennünket is az újdonság. Aztán itt van bizonyos Matt Pyke projektje, a Universal Everything. Tokióban nyílt nemrég kiállítás a korábban reklámokban utazó képzőművész alkotásaiból, melyek szintén nem értelmezhetők magyar szemmel. Mindig ez a túlzás, mi? Pedig dehogy. A popkultúra fogyasztás alapú evolúciója évtizedekkel lehagyott bennünket vizuális értelemben is. Önnek jelent valamit, ha azt mondom: a fenti kép olyan, mint egy Katamari Damacy-szobor? Pedig olyan, higgye el. Itt a bifidusz esszenzisz-faló harmincas vidéki háziaszony az egyetlen megcélzott csoport. Ezeket a színeket és formákat értelmezni sem tudnánk, hiszen nincs előzményük a képi gondolkodásunkban. Nem vagyunk rá érettek és kész, ide sokkal egyszerűbb, lehetőleg rímekbe foglalt, vagy szóviccel nyomatékosított üzenetek kellenek, kerek formák, pasztell színek. Ez van. És tényleg nem túlzok.