A fesztiválok bájos életszerűsége abban rejlik, hogy mindenki más céllal érkezik és mindenkit egyénre szabott hatások érnek, amelyeket aztán vérmérséklete és állapota szerint kezelhet. Belépéskor fizetni kell, és érdemes félretenni a nyafkaságot, az előítéleteket és a rugalmatlanságot. A fesztiválok kényelmetlenek, sokszínűek és kiszámíthatatlanok. Kitartással, toleranciával és egy kis szerencsével azonban még pozitív élményeket is szerezhetünk. A magunk részéről – tudván, hogy hol vagyunk és mi céllal érkeztünk - nem voltunk nyafkák, ezért félretettük lelkünk higiéniás és fogyasztóvédelmi szempontokat sürgető felét, mikor a négy órás autóút után végre megérkeztünk az EFOTT-ra. Rugalmasságból már kevésbé voltunk felkészülve. Mikor a helyszínen, ráadásul a belépő megvásárlása után (az infó-cetli a pénztáros bódé melletti kerítésre tűzve árválkodott) értesültünk róla, hogy a beígért Junior Kelly-n kívül a Burro Banton is elmarad, lefelé görbült bátor mosolyunk. Aztán megtudtuk, hogy az olasz Hi-Powa Sound System is otthonmaradt, és jobb híján már csak vigyorogtunk újra. A szombati jegy árát megpróbáltuk visszakérni, hiszen az ember magának is tartozik. Az eredményt minden honfitárs sejtheti. Egyetlen reményünk, hogy a befektetett energia és pénz még megtérülhet I Wayne maradt, már csak ki kellett deríteni, hogy a koncert vajon az EFOTT honlapján látott, a telefonos infóvonalon hallott, vagy pedig a nyomtatott programban olvasható időpontban kezdődik. Jól jött a féltizenkettes bingó, addig még volt időnk túltenni magunkat a fáradt arcunkba vágott reggel tízes kempingelhagyási szabályzaton. Az éjféli koncerten viszont már tényleg csak a zene és a látvány számított. Elsőként a Harmony and the Lava Band lépett színre. Harmony jamaikás mackóban nyomta, mozgása és rasztarázása Bob Marley-t idézték, dalai pedig a classic roots vonalat képviselték. Kiszámítható volt, de hátborzongató, a Lava Band zenészeinek profizmusa pedig úgy illett előadásához, mint a Balaton a fesztiválhoz. Felcsendült többek között a Here I come című öreg-örök sláger, a közönségnek tetszett, de az ismert dallamok hatására fellobbanó interaktivitás elmaradt. A hallgatóság hiányos reggae műveltségének azonban sznobság lenne jelentőséget tulajdonítani, különösen, ha az elvitathatatlan lelkesedés és felszabadult tánc ellenére tennénk ilyesmit. A tökéletes hangulat lélegzetvételnyi elakadásáért inkább a másodikként következő I Will-t tehetnénk felelőssé. Ha valaki a színpadon csupa hiper lassú számot énekel, legalább hadd libabőrözzön a befogadó, ha már mozogni nem lehet. I Will azonban látszólag elégedett volt magával, hiszen tulajdonképpen minden fontos dolgot elmondott az életről, hogy legyünk jók és vigyázzunk a gyerekekre, nincs is ezzel semmi baj, csak kérdés, hogy a napszemüveges, aranyláncos fiatalembernek mi volt a fontosabb: hogy ő megmondja, vagy hogy mi meghalljuk. Meg is jelent kijelzőn a Don’t talk, make music!” – sms üzenet, tessék, a közönség mégis csak interaktív volt a maga huszonegyedik századi módján. Utólag visszanézve azonban nem ártott a pihenés. „Very energetic performer” – üvöltötte a jamaicai zászlót látszólag az életéért lengető konferanszié, és színpadra hívta a Tüzes Csillagot. Firestar, a military gatyás, agyolvasztó hangú előadó megjelent és betöltötte az egész színpadot. Tulajdonképpen három dolgot művelt, nézett, táncolt és énekelt, és a pillantásától csak azért nem bénult le a közönség, mert másik két tevékenysége a hely szellemének megfelelően intenzívebben hatott. Olyankor tör ki forradalom, mikor a Firestar-félék a dallamos reggae éneklése helyett inkább hadba hívják a népet. I Wayne és a társaságában megjelenő énekesnő voltak a koncert utolsó fellépői. I Wayne, vagyis Clifford Taylor egy huszonnégy éves, fiatal hangú, méltán elismert művész. Az énekesnő csodálatos torkú jelenség, ahogyan azt elvárnánk. Csak az volt egy kicsit furcsa, hogy alig lehetett megkülönböztetni, mikor melyikük énekel. A zene azonban lenyűgözte a hallgatóságot, és a látvány sem volt hétköznapi, ahogyan Clifford kissé teátrális mozgását a dalaival hitelesítve végighullámozta az előadást. A Living in love című szám pedig túl jó volt ahhoz, hogy utolsó legyen.

A reggae zene lényege a gyökereiben rejlik, ezért nem lehet igaza azoknak, akik a dancehallban a műfajból kinövő ág helyett annak kizárólagos jövőjét látják. A legújabb trend önmagában bizonyítja ezt az állítást. A conscious, vagy más néven culture reggae, a mostanában legnépszerűbb vonal, egyetlen klasszikus riddimre építi a különböző dalokat, sokat egymás után. A módszer valójában nem új keletű. Ha eljuthatnánk a ’70-es évek Jamaicájába, számtalan olyan bulit találnánk, ahol a dj kettős szerepköre a kedvenc riddimek felpakolásában és a hozzájuk illő, saját ének előadásában áll. (Persze énekeltek-énekelnek ők egy klasszikus dal instrumentális változatára, vagy csak úgy egy számba bele is.) A műfajban tevékenykedő dj-k és selectorok számára azonban Európa-szerte új lehetőség a conscious reggae. Egy klasszikus riddimre kevert tíz számos mix nem csak a kissé nehezen összekeverhető roots dalok egymás utáni harmóniáját jelenti, de lehetőséget ad arra is, hogy a régi alapok megőrzése mellett új dolgokról beszélhessünk, saját értelmezéssel ruházhassuk fel azokat. A műfajban tevékenykedő művészek tudása kiterjed a riddimek eredetétől kezdve az eddigi feldolgozások ismeretén át az aktuális előadó kilétére, így kapva meg a szabadságot ahhoz, hogy minőségi zenét kreáljanak. A culture reggae fiatal jamaikai űzői közül példának említhetjük az olyan népszerű énekeseket, mint I wayne, Jah Cure, Richie Spice, Sizzla, Luciano, vagy Bushman. Ha valaki többet szeretne tudni a riddim-palettáról és a conscious reggae népszerű előadóiról, akkor érdemes a csütörtök délben kezdődő reggae műsort hallgatnia, mert a Bosi el szokta mondani, hogy mire mit kever. special thanks to shakataka